Mérföldkövet jelentett, amikor a kor egyik kiemelkedő kinológusa, Kelemen Emil 1918-ban osztrák import szukáját magyarországi minőségi kannal próbálta volna fedeztetni, de mivel nemzetközi szinten kiváló minőségű, törzskönyvvel is rendelkező kanra nem lelt, kénytelen volt Bécsbe vinni tüzelő szukáját. Ekkor tudatosult benne, hogy itthon e fajtát milyen kevesen tartják. Akik foglalkoznak vele, azok is szervezetlenül, a szakmai hozzáértés minimális alapjai nélkül próbálják szaporítani őket. Az első hazánkban született minőségi dobermann alom szomorú sorsra jutott. Történt ugyanis, hogy gazdájuk az összeset megtartotta magának továbbtenyésztés céljára, de amikor félévesek lettek, mindahányan szopornyicában elpusztultak. A következő évben született kölyköket viszont baj nélkül sikerült felnevelni, melyek a későbbi évek során az úgynevezett rendőrkutyabemutatókon oly nagy sikerrel szerepeltek, hogy több újság fényképekkel illusztrált cikkben is beszámolt róluk. Dr. Szeles Pál is, mint újságíró, először a Naphegy kennelről akart írni, így jutott el Kelemen Emilhez, aki látva a fiatalember érdeklődését a fajta iránt, később egy kiváló minőségű szukával ajándékozta meg. Kelemen 1922-ben tanulmányútra ment Németországba, s az ott töltött egy esztendő alatt alaposan megismerte a tenyészeteket, módszereket és az ott elfogadott fajtaleírást. A dobermannok a germánok földjén ebben az időben vékonyabbak, kecsesebbek voltak az osztrákokéhoz képest, melyek kifejezetten robosztus, nehéz állatoknak számítottak. A tanulmányút három nőstény behozatalával zárult. Az egyik befedezve érkezett, a másikat néhány hónap múlva Bécsben az akkor legjobbnak tartott kannal pároztatták, míg a harmadikat itthon nevelték, mivel az egy kék kölyökszuka volt.

1923. újabb fordulópontot jelentett a magyar dobermanntenyésztés történetében, mivel igen jó vérvonalak érkeztek hazánkba. Ebben az évben kezdte el Dr. Szeles Pál is aktívan tenyészteni a fajtát, s az esztendő legnevezetesebb eseménye az volt, hogy a MEOE őszi kiállításán a Naphegy kennel nyerte el a foxterriereket és a tacskókat verve tenyészcsoportban az első díjat. Kiváló szukáink voltak, miközben hozzájuk illő minőségi kanok nem. A fajta népszerűsége hónapról hónapra nőtt, aminek fényes bizonyítéka volt, hogy az azévi országos rendőrkutya-versenyen a nagy számban nevezett német juhászok mellett első és második helyezéseket dobermannok értek el.

A következő év is hasonló fontosságú volt: ekkor kezdődtek a fajtahonosítónak is tekinthető Kelemen Emil fáradozásai azért, hogy komoly szervezeti keretek közé fogja a dobermannok népszerűsítését. Vezetésével minden hónapban egyszer egy-egy dobermannosnál, ahol elég hely volt, vagy pedig a szabadban általában Budán összegyűltek, és baráti beszélgetés közben tárgyalták meg a tenyésztés, idomítás, nevelés aktuális problémáit. Így egymást segítve hónapról hónapra egyre nőtt a résztvevők száma.

Hogyan is zajlottak ezek a találkozások? Az egyiket, például a januárit a Hűvösvölgyben tartották, Dr. Szeles Pál házánál. Kint esett a hó, fehérben ragyogott a Budai táj. Egy csomó lelkes, többségében fiatalember egy vagy több kutyával gyalogolt ki a városból néhány kilométert, hiszen ekkoriban még kutyákat villamoson szállítani nem lehetett. A ház egyik szobájában a kéthetes almot közösen vizsgálták meg, segítettek a gazdának kiválasztania a legjobb kölyköt, amit magának akart megtartani, kettővel kapcsolatban pedig azt javasolták, hogy "dobja el őket, mert nem érdemlik meg az anyatejet".

A dobermannosok összejöveteleik alkalmával egy idő után elhatározták, hogy baráti társaságuk komoly szervezeti formává alakul, és a MEOE-ben szakosztályt alakítanak. Ez azért is vált időszerűvé, mert addig nem volt a kiállításokon külföldi, hozzáértő bíró, hanem a jóindulatú, kiváló vizslaszakértő, Grafi Frigyes bírálta a dobermannokat is minden kiválósága ellenére nagyon is egyéni standard alapulvétele mellett Így végül is a kutya kiállítások tenyészői szemmel nézve nem töltötték be a szerepüket, legföljebb fajtanépszerűsítő események voltak. Az akkori legnagyobb kutyás szervezet elzárkózott a szakosztály-alakítás kérdésétől, annak ellenére,hogy a dobermannosok vállalták volna, hogy fizetik a bíró költségeit, a díjakat, és még az egyesületet kutyánként is támogatják. Ezért végül független szervezetként 1924 májusában a minisztérium jóváhagyásával megkezdte működését a Magyar Dobermann tenyésztők Egyesülete (MD). első kiállításuk a hűvösvölgyi Nagyréten volt, ahol harmincnyolc kutyanevezett. Jellemző volt az akkori MEOE hozzáállására, hogy Kelemen Emilt, illetve Szeles Pált kizárták soraikból, míg a MEOE azévi kiállításán mindössze öt, meglehetősen gyenge állat szerepelt.

Az MD célkitűzése szerint elkerültek minden olyan tevékenységet, mely üzlettel kapcsolatos. Így kiállításaikon nem volt sem nevezési, sem belépti díj. A díjazást a tagok által önként beadott pénzből biztosították. Mivel kiállításukat Hűvösvölgyben tartották, az arrajáró több száz kiránduló hosszasan gyönyörködhetett a bemutatott ebekben. Kellett-e ennél jobb reklám? A sajtó is elismerően írt a kedves kiállításról. A sikernek hamar híre ment, s őszi bemutatójukat már a foxterriertenyésztőkkel együtt a városban, az állatorvosi főiskola parkjában rendezték. Mindezt annak is köszönhették, hogy Dr. Raitsits Emil (aki az állatkert főállatorvosa is volt ebben az időben) szintén támogatta őket Cseh Ödön rendőrfelügyelővel karöltve. Ezen az őszi kiállításon szerepelt az úgynevezett szalagverseny és szalagdíj, ami lényegében az előző naptári évben született dobermannok küllembírálata és munkaversenye volt.

A kiállításon került napirendre a tenyészosztály verseny bevezetése is. Ennek igénye abból adódott, hogy bár a dobermann kiváló munkakutya volt, de a küllemre való megmérettetés miatt nem mindig értek el megfelelő helyezést. Ezért olyan összetett versenyre volt szükség, ahol a küllemértékelés és a munkánál elért helyezés pontjainak összege adja a végső eredményt. Ezek során beigazolódott, hogy a rosszküllemű kutyák haszoncélra sem elsőrangúak, de az is, hogy a jó küllemű egyedek munkavégző-képesség szempontjából nagyon különbözőek lehetnek.

A sikereken felbuzdulva 1925. május 3-án tartották az első nemzetközi dobermann kiállítást hazánkban. Sok babér nem termett ugyan számunkra, ugyanis a több évtizedes dobermann rajongó bécsiek aratták a díjakat. Egyedül a tenyészcsoportok bírálatánál lettek kiemelkedő magyar sikerek: első a Hűvösvölgy, második a Naphegy, a harmadik a Törökvész kennel lett, kiszorítva a külföldieket. A magyar kutyák inkább küllemre feleltek meg, de munkavégző-képességük hagyott maga után kívánnivalót. A hűvösvölgyi csoportot benevezték a hagyományos bécsi pünkösdi kiállításra is, s a négy résztvevő kutyaközül három nagyon jó minősítést kapott, míg a negyedik a fiatal osztályban a legjobb lett. Az összes rendőrkutyák versenyében meglepő eredmény született: az első egy airedale terrier lett, ezt követte egy boxer, és harmadikként egy magyar dobermann futott be.

Hazánkban a fajta szinte hétről-hétre egyre nagyobb közkedveltségnek örvendett, ezért egyre többen importáltak értékes tenyészállatokat. De bizony sok elpusztult ezek közül: voltak olyanok, melyeket betörők mérgeztek meg, mások a betegségek, főként a szopornyica áldozatai lettek. Sajnos a Hűvösvölgyi kennel tulajdonosa kénytelen volt kutyáitól megválni ez év decemberében, így az egyik nagyreményű kennel sorsa is megpecsételődött.

űA változások talán azzal is magyarázhatók, hogy a határok megnyílásával mind keletről, mind pedig nyugatról addig csak a könyvekből ismert fajták tucatjai jelentek meg, így a kihívást akkoriban sokak számára az egzotikusnak tűnő állatok tenyésztése jelentette. A vasfüggöny lehullása előtti időszakban elsősorban NDK és csehszlovák importból származó kutyák és ezek utódai alkották a hazai állomány jelentős részét. Az 1990-es évek elején viszont a nyugat-európából származó import kanok révén megújultak átalakultak a vérvonalak, melynek előnyei éppoly hamar jelentkeztek, mint a hátrányok.

Az újkorinak nevezett dobermann meghatározó típusa Hollandiából származik, pontosabban három kiemelkedő kennelből, de nem hagyható figyelmen kívül a norvégok tenyésztői munkája sem. Itt említésre méltó a Nordern Star kennel, melynek tulajdonosa egy NATO-tábornok volt, aki kutyáival valóságos csodát művelt. Egy kiállítás alkalmával egyszer csak megjelent gyönyörű kutyáival, s innentől kezdve minden lehető trófeát begyűjtött, majd két-három évre eltűnt. Ez idő alatt a derék katona újabb példányokat készített fel a megmérettetésekre, s a sikerek újra megismétlődtek. Ekkor azonban gazdájuk úgy gondolta, hogy szakít az európai léttel: Ausztráliába költözött, ahol sikeres lótenyésztő lett. Igazságtalanok lennénk viszont, ha csak a hollandokat és a norvégokat említenénk meg, mivel ennek a fajtának nemesítését a világ számos országában végzik, ahol szintén komoly sikereket értek el. Népszerű például Argentínában és Chilében éppúgy, mint Malajziában vagy Japánban.

Napjaink európai állományának ősapái mégis a 90-es évek legjobb holland kanja voltak. Jelenleg viszont kontinensünkön dobermannos téren egyfajta átrendeződésnek vagyunk tanúi: azzal, hogy az Európai Unióban az állatvédelmi törvény miatt tilos a fül- és a farokvágás, az északi, illetve a nyugatiországokban előfordulhat, hogy ezek az állatok, még ha a törvény életbelépte előtt is műtötték őket, sem vehetnek részt kiállításokon. Közép- és Kelet-európában viszont sokkal rugalmasabban álltak hozzá a problémához. Évente rendezik meg a dobermann kiállítást: hol európa nyugati, hol a keleti részén, s ilyenkor az orosz, Ukrán, illetve szerb kutyák igencsak figyelemreméltó teljesítményt érnek el. Németországban viszont a fül- és farokvágási tilalom miatt nagyon sok tenyészállat kimaradt a tenyésztésből, s mivel az ottani fajtaklub korlátozza a külföldi fedeztetéseket, mára az állomány igencsak beszukült. Természetesen más országokban is, ahol ilyen furcsa szabályozást vezettek be, jelentkeztek az anomáliák, ezzel is magyarázható, hogy Hollandiában, Belgiumban és Csehországban már engedélyezik a kurtított farkú, de lógófülű kutyák megjelenését a kiállításokon tehát egyfajta visszarendeződés is tapasztalható. Ez a folyamat állategészségügyi okokra is visszavezethető, hiszen ezeket az ebeket kifejezetten őrző-védő célokra nemesítették ki, ám a hosszú farokkal csapkodó kutyamunkája során könnyen megsérülhet. Arról nem is beszélve, hogy a hátsó végtag ez esetben soha nem lesz olyan jól izmolt, mint a vágott farkúaknál. Ezzel el is jutottunk a dobermannok alkati problémájához. Hosszú felkarjuknak s hosszú lapockájuknak kell lenni, ebből adódóan hátuk deszkaegyenes, ágyékuk rövid. Sajnos szép számmal előfordulnak rossz, rövidfelkarú példányok is, ahol törvényszerűen ellazult a hát, aránya az ágyékhoz képest megváltozik: a hát hossza csökken, az ágyéké nő.

A dobermann kiváló munkakutya, olyan embercentrikus lény, mely gazdáját tűzön-vízen keresztül képes megvédeni. A jó kutyának ez a tulajdonsága génjeiben van, így a kölyök szinte a végletekig ragaszkodik gazdájához. Nos, ha ezt a tulajdonságot nem veszik figyelembe, idővel az elhanyagolt ebnél rossz szokások jelennek meg, különféle pótcselekvésekkel kezdi elfoglalni magát. Aranyszabály nevelésénél, hogy erőszakkal sose idomítsuk, hiszen érzékeny lelkületű állat, mely rosszul reagál a testi fenyítésre. Ha a fiatalokkal megfelelően törődünk, jól szocializálódnak. Egy másféléves kutyával gazdája körülbelül annyit tud kommunikálni, mint egy másfél-kétéves gyerekkel. (Persze ez nem jelenti, hogy a kutyahelyettesítheti a gyereket!) Nevelésüknél a játékosság és a dicséret a legfontosabb, hiszen labdával, apportírozással és például jutalomfalatokkal mindenre rá lehet őket venni.

Az egészséges dobermann jó étvágyú, nem válogatós. Ha kiskorában a szükséges védőoltásokat megkapja, s megfelelő helyen tartják, akkor nem lesz fogékony a későbbiekben sem a betegségekre. Tévhit az, hogy ez a fajta idegbeteg, de ahogy másoknál, itt is előfordulhatnak labilis példányok a hazánkban történt tragikus kimenetelű kutyatámadások szereplői között tudomásom szerint dobermann nem volt még. Nagy kár, hogy filmekben gyakran úgy szerepelnek, mint vérszomjas ebek, aminél károsabbat nehezen találhatnánk ki. Pedig hogy milyen jól szocializálódhatnak, arra jellemző, hogy a kutyák kiképzéskor a csibészkaron vidáman lógnak, farkukat csóválják.

Nagyon fontos a tenyésztés oldaláról nézve, hogy agresszív szukát sosem szabad bevonni, hiszen az kölykeivel is agresszíven viselkedik. A megfelelő vérvonalú nőstények ellető ládájához a gazda jelenlétében az idegen nyugodtan odamehet, az anyaállat megengedi, hogy kölykeit megnézzék, sőt akár az érdeklődő kezét is nyaldossa. Viszont ha a gazda azt mondaná neki: "fogd meg!", a parancsnak azonnal engedelmeskedne. Sok múlik a fiatal kutyák szocializálásán is: ha idejében nem szokják meg az idegenek és más kutyák társaságát, előfordulhat, hogy később emiatt bizalmatlanokká, kiszámíthatatlanokká válnak. Legjobb, ha idejekorán gyakran járunk velük olyan helyen, ahol egyszerre több ember és kutyais megfordul, s engedjük őket ismerkedni, barátkozni. A felelős tenyésztők belátják, hogy olyan kölykökre van szükség, melyek felnőve is harmonikusan tudnak együtt élni gazdájukkal és annak környezetével. Néhány hónapja Keszthely belvárosában sétáltam feleségemmel és két és féléves, a kutyákért rajongó kislányommal. Ő feltétlen bizalommal kérdezte a gazdát: bácsi, megsimogathatom? (Kislányomat megtanítottuk, kutyához csak gazdája engedélyével nyúlhat.) Az úr egy rövid igennel válaszolt, de amikor a csöppség a kutyához ért, az egy szempillantás alatt megváltozott, rámordult, arca felé kapott, s csak a pillanat töredékén múlt, hogy nem történt tragédia. Bizony ez az eset is mutatja, hogy a tenyésztőknek és a gazdáknak komoly a felelősségük, vannak még kiküszöbölendő hibák...

A dobermann mozgását és kommunikációs igényét, ha ki tudjuk elégíteni, akár lakásban is tarthatjuk, de kertben is kiválóan érzi magát. Nincs különlegesen nagy mozgásigénye: annyit kell neki is biztosítani, mint más középnagy méretű ebnek. Ez bizony még így is nagyon komoly áldozatot jelent: aki valóban szeretne ilyen kutyát, hosszú éveken keresztül mindennap több órát kell foglalkoznia vele. A durva rövid szőr a kívánatos, de előfordulnak felpuhult, hosszabb szőrű egyedek is. Ma már csak két színváltozat engedélyezett: az európai állomány kétharmada fekete, egyharmada barna. Ez utóbbi furcsamód nem olyan közkedvelt, pedig sokak véleménye szerint küllemileg jobb és kiegyensúlyozottabb. A 90-es években zárták ki a kék színű egyedeket a tenyésztésből, mivel bebizonyosodott, hogy ez egy olyan mutáció, mely anyagcserezavarral jár együtt, s később bőrproblémák is jelentkeznek. Az izabellákat már régebben kizárták.

Napjainkban a nálunk szinte már kritikus egyedszámú fajta tenyésztésének egyik legfontosabb célja, hogy öröklődő betegségektől mentes, mentálisan tiszta vérvonalak megerősödését segítse elő. Ezért a megfelelő, szakszerű és közhiteles szurővizsgálatok elengedhetetlenek, valamint hogy a tenyészalkalmassági vizsgákon a félénk vagy agresszív állatok még emberi tévedésből se szerepelhessenek eredményesen. Szerencsére vannak a fajtának elkötelezett hívei, akik időt és energiát nem sajnálva mindent megtesznek a dobermannok jövőjéért.