Tamás és Ildikó immáron 15 éve foglalkozik a fajtával.
Számos dobermannos és vegyesfajtás
munkaversenyen megszerzett előkelő helyezés
bizonyítja hozzáértésüket, szakmai felkészültségüket.
Több hármasvizsgás dobi kiképzése fűződik a
nevükhöz.

Magyarországon az utóbbi tíz évben alig több mint tíz
dobermann szerzett IPO III. szintű munkavizsgát, és
az elmúlt években már szinte csak elvétve találkozni
dobermannal a munkaversenyeken. Ezen az
érdemtelen helyzeten lehetne és kellene változtatni.
Tamás és Ildikó tapasztalatait és véleményét a
dobermann kiképzéséről mind kezdő, mind haladó
dobermannosok megszívlelhetik, de még úgymond
hobbikutyások is hasznos tanácsokat szűrhetnek le
belőle.

Már az elején
le kell
szögeznünk,
hogy a
dobermann
kiképzése nem
egyszerű
feladat. Jóval
több munkát
igényel, mint
mondjuk egy
német
juhászkutyáé. Sajnos valószínűleg ezért akad annyira
kevés elhivatott kiképző, aki ezt a fajtát választja
magának. A nevelés, tanítás, tréningezés során szem
előtt kell tartanunk azokat a sajátosságokat, melyek
a dobermannra jellemzők. Ez a fajta
temperamentumban és mentalitásban sokkal közelebb
áll a malinoishoz, azaz rendkívül lendületes, úgymond
pörgős, a külső környezeti ingerekre élénken és
érzékenyen reagál. Nyilván nem lehet egy egész
fajtát egy bizonyos idegtípusba besorolni, de azt
mondhatjuk, hogy a jó dobermann általában az
enyhén kolerikus idegtípushoz áll közelebb.
Versenyeken díjazzák a lendületes, pattogós,
energikus munkát, ha kutyánk eleve enervált,
túlzottan nyugodttípusú, kevés az esélye a jó
szereplésre. Fontos, hogy kifejezett apportkészsége
is legyen, amelyet már az első foglalkozásoktól (5-6
hetes kortól) kezdve rendszeresen fejlesztenünk kell.
Itt különösen fontos a mérték, azaz soha ne unalomig
játszunk a kutyánkkal. Többszöri rövid, intenzív és
rendszeres foglalkozások a legcélravezetőbbek.
 

Lényeges szempont még a sportkutyázásnál a
kutyafizikai és mentális terhelhetősége, melynek
mértékére sajnos csak jóval később, a komoly
kiképzés alatt derül fény. Ebből kiindulva, ahhoz,
hogy a kiképzés során, de akár a mindennapi életben
is problémamentesen élhessünk együtt
dobermannunkkal, elengedhetetlen a kölyökkori
szocializáció. Ezt ennél a fajtánál nagyon komolyan
kell venni. Mi már 9-10 hetes korától kezdve
mindenhová magunkkal visszük a kiskutyát, hogy
minél többet ismerjen meg az őt körülvevő világból.
Arra is ügyelünk, hogy növendék koráig annyi időt
töltsünk vele, amennyit csak lehetséges, ezért még 
éjszaka is egy helyiségben alszunk velük, ellentétben
a felnőttekkel. Ezt nagyon fontosnak tartjuk az erős
kötődés kialakításának szempontjából, mert a kutya
"abból él", amit kölyökkorában magára szedett, és ha
ezt fiatal korában elmulasztjuk, soha többé nem
tudjuk majd bepótolni. Úgy gondoljuk, hogy mindez
egy őrző-védő munkakutyafajta esetében rendkívül
fontos, és adott esetben a versenyen elért sikereket
is döntően befolyásolhatja.

Az új tulajdonosoknak azt szoktuk javasolni, hogy
játsszanak, foglalkozzanak sokat a kutyájukkal, és
annyiszor hozzák el az iskolába, ahányszor csak
tudják. Ezáltal a kölyök megszokja más kutyák és
emberek társaságát, új ingerekkel ismerkedik, ezáltal
sokkal kiegyensúlyozottabb felnőtté válik, és a
későbbiekben minden energiánkat a célirányos
kiképzésére fordíthatjuk, ahelyett, hogy a különböző
viselkedésbeli problémákat kellene orvosolnunk. A
különböző változatos helyzetekhez való
hozzászoktatás felnőttkorban sem maradhat abba,
különösen egy versenykutya esetében.

Ha a növendék
dobi eléri a
megfelelő kort  
amely az
egyes
egyedeknél
változó,
fokozatosan
meg lehet
kezdeni az
alapfokú
kiképzését. Ez
alatt a
szükséges ösztönök előhozását és folyamatos
fejlesztését értjük. Ennek a folyamatnak valóban
fokozatosnak kell lennie, ugyanis a dobermann
valamivel lassabban tanul, és nehezen viseli a
feladatok megoldásával járó konfliktushelyzeteket.
Éppen ezért a gyakorlatokat a legapróbb elemekre
kell bontani, és egységenként megtanítani neki,
mialatt nagyon sok játékkal kell feloldani a tanulással
járó mentális terhelést, ez utóbbit ugyanis nehezen
viseli. Ha nem eresztheti ki a gőzt időről időre tanulás
közben egy kis labdázással, rongyozással, egyszerűen
besokall, és elveszti az érdeklődését a feladatok
iránt. tudnunk kell azt is, hogy a dobermann
meglehetősen önfejű fajta, amit csakis határozott
következetességgel tudunk áthidalni. Nem véletlen,
hogy egyik gyengéje a behívás, mely parancsnál
hibátlanul képes eljátszani a hallássérültet.  Ebből
kifolyólag egyetlen esetben sem engedhetünk a
negyvennyolcból. Ha követelünk valamit, azt mindig,
mindenkor be kell hajtanunk, nem biztosíthatunk
kibúvót a kutya számára.

A következetességhez tartozik, hogy nagyon-nagyon
csínján kell bánnunk a vezényszavakkal. Alapvető
hiba, ha a kutyát a vezényszavak folyamatos
ismétlése közben akarjuk megtanítani egy-egy új
feladatra. Például az ültetés tanításánál, ha a gazda
többször mondogatja a vezényszót, akkor az első
parancsot követő minden egyes további a
hatékonyságot rombolja, mert a dobermann ilyenkor
hajlamos elengedni füle mellett a követelést. Ehelyett
tudatosítanunk kell benne, hogy amit hallott, azt jól
hallotta, és őrá vonatkozik. Az ültetés példájánál
maradva: parancs - kényszer (pórázhúzás,
farlenyomás) - dicséret. kezdő dobis csoportoknál
ennek fontosságára külön kitérünk, és eleinte
kizárólag pórázos gyakorlatokat végeztetünk, hogy a
gazda kezében rögtön ott legyen a kényszer eszköze,
ha a kutya elengedné füle mellett a vezényszót. Mi
úgy gondoljuk, hogy a hagyományos értelemben vett
kényszer (pórázrántás, kézi segítség, igazítás stb.) a
kutyakiképzés szükségszerű velejárója, és
természetesen a dobermann kiképzésénel sem
hiányozhat, ugyanakkor mértékével csínján kell bánni.
A kényszer sosem fajulhat durvaságig vagy fizikai
bántalmazásig: mivel a dobermann rendkívül érzékeny
és gazdájához ragaszkodó típus, ezért az ilyen
bánásmóddal csak azt érjük el, hogy a kutyateljesen
leblokkol.

Sokszor a dobermann "szemére vetik", hogy hajlamos
a gazdájának nekitámadni, és átvenni az uralmat az
egész család felett. Nos, teljesen biztosan állítjuk,
hogy ez csak abban az esetben történhet meg, ha
nem megfelelően ment végbe a kutyaszocializációja,
felnőttkorban történt a gazdacsere, vagy esetleg
gyengekezű, határozatlan tulajdonos választotta
magának ezt a fajtát. Saját gyakorlatunkban
bebizonyosodott, hogy a határozottság és
következetesség még azoknál a dobermannoknál is
elébe ment a problémáknak, melyek otthon bizony
oda-odamorogtak vagy -csíptek a gazdájuknak, ha
nem tetszett nekik valami. Volt már a kezünk alatt
néhány ilyen "házi türanosszá" változott kutya-
átnevelésen", és amint szembesültek vele, hogy
nálunk nem az van, amit otthon megszoktak, meg
sem próbáltak velünk szembeszegülni.

Ha a dobermann
megfelelő kezekben
van és kiképzése
szakszerűen halad,
akkor valóban
csúcsteljesítményre
képes a versenyen.
Persze azért a három
különböző fázis közül
van, ami jobban, s
van, ami kevésbé
fekszik neki. A
fegyelmezőben
rendkívül látványos és
dekoratív munkára
képes, ám éppen
emiatt nagyobb
hibázási eséllyel dolgozik. Habitusa, lendülete miatt a
nyomkövetés egyértelműen gyengéje, igazán az
őrző-védő fázisban van elemében. Mivel a
dobermannt "vérmes" őrző-védő kutyaként ismerik,
sokan óriásit hibáznak, ha idejekorán a "mély vízbe
dobják", mondván: "ez egy dobermann, ennek bírnia
kell". Mint ahogyan arról korábban szóltunk, a dobi
érzékeny állat, ráadásul mentálisan csak fokozatosan
terhelhető, ezért őrző-védő munkáját csak lassan,
lépésről lépésre szabad felépíteni, és 1-1,5 éves
koráig kizárólag játékos, jutalmazásos módszerekkel
dolgoztatni. Ha a kutya idő előtt túlzott terhelést
kap, az nemcsak a kiképzés jövőbeni sikerességét
ássa alá, de egy életre labilissá, sőt veszélyesé
teheti a kutyát. Általánosságban elmondható még,
hogy a dobermann versenyeken való sikeres
szereplésében nagyon fontos szerepet játszik
gazdájának, kiképzőjének aktuális hangulata is, mivel
a kutya azt azonnal lereagálja, és felpörög vagy
éppen lelombozódik. Ezért, ha dobermannal lépünk
pályára, igyekezzünk magunkat is trenírozni, mert
csak úgy hozhatjuk ki kutyánkból a maximumot, ha mi
is a legjobbat nyújtjuk.

Az eddig leírtakból kitűnik, hogy a dobermann
kiképzése meglehetősen munkás feladat, ráadásul
némiképp hálátlan is, mivel a dobi viszonylag rövid
életű fajta, és mire teljesítőképessége csúcsára ér
(7-8 évesen), addigra gyakorlatilag már "nyugdíjazni"
kell, míg más fajták egyedei ekkor még javában
sziporkáznak. A dobermannal való foglalkozás,
versenyzés tehát elég sok kihívást, nehézséget
hordoz magában, de számunkra épp ebben rejlik igazi
vonzereje, szépsége és értéke. Szívből kívánjuk
minden dobermannosnak, hogy kutyájával minél
többször sikerüljön belekóstolnia igazi sikerekbe, mert
az biztosan megadja a szükséges motivációt a
felbukkanó akadályok leküzdéséhez.